Végre eljött a várva várt konzultációs időpont. Miután a Professzor Úr átnézte minden orvosi anyagomat és a térdemről készült felvételeket, felvázolta a helyzetet: Egy új transzplantációs eljárás keretében lehetőség nyílik rá, hogy a térdízületemből hiányzó csontszövetet idegen testből származó donorszövettel pótolják. IGEN, IGEN! De ekkor jött a feltétel, a mostani áprilisi felszabadító műtéttől számítva 3 hónap múlva a térdemnek 120 fokig be kell hajlania. Örömmel telve, de mégis kétségekkel támolyogtam ki a vizsgálóból; hogyan fogom én ezt elérni, ráadásul a kitűzött 3 hónap határidő alatt? További 40 fok hajlítás, az rengeteg, 80 foknál megakad a térdem, és ha ez még nem lenne elég, a 90 fok a legkritikusabb szakasz, ahol mindig megtorpan a fejlődés.
Ültem otthon az ágyon és csak néztem ki a fejemből. Mi legyen? Hogyan kezdjem? Némi töprengés után a következőkre jutottam; szükségem van egy keménykezű gyógytornászra, megfelelő szakértelemmel tud segíteni nekem, egy térdmozgató gépre, valamint rengeteg fájdalomcsillapítóra. Elhatároztam, hogy belevágok! Túlestem a 3. műtéten, ami során felszabadították a letapadt szöveteket és kitisztították a későbbiekben esetlegesen fertőzést okozó gócokat. További 10 nap kórházi lét után egy pénteki napon szabadultam ki a kórteremből a saját otthoni ágyamba. Szombaton már elkezdett egy kicsit dagadni a lábam, de gondoltam ez normális, vasárnapra viszont már duplájára dagadt és pokolian fájt. Mindenfélével próbáltam csillapítani a fájdalmamat, de sajnos kevés sikerrel. Hétfőn már üveges tekintettel kimerült állapotban vittek vissza a kórházba. Kiderült, hogy pungálni kell, mert tele van folyadékkal. Meg kell, hagyjam az se volt kellemes, de legalább pár óra múlva már kezdtem észhez térni. HASZNOS TANÁCS SORSTÁRSAKNAK, ha műtét után dagad a lábad irány az ügyelet, ne várd meg a rendelést! A megrázkódtatások után egy héttel már kezdhettük is a mozgatást. Két hónaljmankóval másztam be az első gyógytornámra. Az első időkben kb. annyi idő volt az oda-vissza vánszorgásom a teremig, mint maga a torna. Többször jöttem ki könnyes szemmel, mint anélkül, pedig rákészültem az órákra fájdalomcsillapítóval. Pokoli 3 hónap volt, de a kemény munkának és a kitartásnak meglett az eredménye. Nem csak magamnak, de még a Professzornak is meglepetést okoztam a fejlődésemmel.
2010 júliusában megkaptam a műthető státuszt és felkerültem a donor várólistára. Ettől kezdve startra készen vártam a telefont. Ha megcsörren, akkor 24 órán belül bent kell legyek a kórházban, bárhol is vagyok. Teltek a hetek, majd a hónapok és vége lett az évnek, én meg még mindig donorra vártam. Kevés türelemmel áldott meg a sors, így ezt a várakozó időszakot elég nehezen viseltem lelkileg. 2011. július 30-án reggel fél 8-kor aztán végre csörög a telefon, a Professzor! Csomagolás, mert holnap műtenek, megvan a megfelelő donor! Gyorsan elrendeztem mindent a munka és a lakás körül, és már csomagoltam is.
Délután került sor a műtétre. A beavatkozás előtt addig győzködtek, hogy jobb az epidurális érzéstelenítés, mint az altatás, hogy végül beadtam a derekam, de kikötöttem, hogy nem akarom hallani, ahogy kalapálják a térdem. Ez így is volt, bár egyszer magamhoz tértem a műtét alatt és vígan beszélgettem a Professzor úrral is, de aztán visszakábítottak. A műtét befejeztével visszatoltak a kórterembe és lassan ébredezni kezdtem. Meg kell, hogy mondjam, elég furcsa érzés volt; a baleset óta először most éreztem magam deréktól bénának. Egy kicsit elszundítottam, de pár óra múlva pokoli fájdalomra ébredtem. Kétségbeesetten kértem az ápolót, hogy sürgősen kérek fájdalomcsillapítót, mert csillagokat láttam a fájdalomtól. Ezer köszönet itt is a fájdalomcsillapítók feltalálóinak.
A műtét után újrakezdés; ismét jóformán a nulláról, hiszen 6 hétig egyáltalán nem hajlíthattam és terhelhettem a térdem, a műtét sikere érdekében. Elég macerás az élet teljesen nyújtott lábbal, én pedig már nagyon türelmetlenül vártam, hogy legalább részben terhelhessem a lábam. Miután megkaptam az engedélyt a részterhelésre, fenséges volt az érzés az első gyógytornán, ahol végre fél testsúllyal ráállhattam a bal lábamra. Bizsergett a talpam, úgy elszokott, attól, hogy őt tulajdonképpen mégis járásra teremtették. Két hétig volt előírva a fél terhelés, heti háromszori gyógytornával, majd még két hetet kellett pluszba, a biztonság kedvéért.
2011 novemberében végre teljes testsúlyommal ráállhattam a lábamra, és eldobhattam mankómat, remélem örökre! Folytattam a gyógytornát, amikor senki nem nyögött a torna közben, akkor az én térdem recsegését, ropogását lehetett hallani, ezért a Professzor Monovisc injekciót írt elő, ami elvileg védi az új porcomat a túlzott kopástól. Januárban a gyógytornát is abbahagyhattam, mert az alapmozgások mentek, teljesen ki tudom nyújtani és 155 fokig be tudom hajlítani a térdem. A fele testsúlyomat még nem bírta el és a lépcsőzés is elég nehézkesen ment, csak felfele tudtam váltott lábbal közlekedni, de már inkább csak a visszaerősödés volt hátra. 2012 év elejét írunk, lassan 3 év telt el a balesetem óta, ez alatt 4 műtétem volt, kétszer tanultam meg újra járni, és a fájdalomcsillapítókat, könnyeket nem számolom. 2012. áprilisában mentem vissza kontrollra, ahol mindenki, és ami a legtöbbet számít, hogy a Professzor úr is meg volt elégedve az eredménnyel, sőt örömmel mesélte, hogy az eljárása és a térdem fotója egy orvos szaklapban díszeleg. Mosolyogva jeleztem a Professzor Úrnak, hogy nagyon örülök az eredményének, és még inkább azért mert visszakaphattam lábam, a mozgásom, és a normális életem.
A következő kontrollra már csak idén év végén kell mennem, szépen, terv szerűen épül be az új csontom. Mókás, hogy a mai napig tud meglepetést okozni a térdem. 2012-ben az otthoni a lépcső inkább tyúklétrára hasonlított, mint lépcsőre, így azon a baleset óta nem mertem váltott lábbal közlekedni, viszont az egyik nap annyira felbosszantott ezen hiányosságom, hogy megpróbáltam. Nagy meglepetésemre le tudtam menni váltott lábbal. Igaz nem a legkecsesebben, de leértem! Rádöbbentem, hogy eddig csak azért nem próbáltam meg, mert úgy gondoltam beljebb vannak a határaim, mint ahogy az a valóságban ténylegesen van. Ugyanígy jártam a futással, persze nem indulok a maratoni futóversenyen, de mikor az okmányirodában kiderült, hogy a műszaki beíráshoz a rendszámtáblára is szükségem lesz, akkor gyorsan kellett visszaérnem az autómhoz. Kevesen voltak az utcán, így megkíséreltem futást produkálni és sikerült! Nem volt se kecses, se szabályszerű, se szimmetrikus, de futva igyekeztem! 3 év óta először!
Ez a kép 2012-ben készült Grossglockneren, mielőtt lementünk megnézni a gleccsert. Halkan megsúgom, hogy felfele azért nem én voltam az éllovas, de végig mentem a túrán.
Egy egészséges ember el is felejti az élet ezen apró, de teljesen természetesnek tűnő örömeit. Nem is kell ezeket nap mint nap, mindig észben tartani. Viszont arra mindig figyeljünk, hogy hiába van az embernek sok pénze, szabadideje, ha nincsen meg az egészsége. Az egészséget meg kell becsülni, és meg is kell tartani, és tisztában lenni az értékével. Ettől függetlenül nem kell burokban élni, mert az életet élvezni kell!