Még nem tudom, de életem egyik legnehezebb napja kezdődik

2009.július 26. reggel 8 óra, szokás szerint motorral megyek a munkahelyemre. Alig egy kilométerre a célomtól egy kanyarhoz értem, majd egy hatalmas csattanás. Mátrix-szerű lassított felvételként repültek el a szemem előtt a szilánkok, csak ekkor éreztem, hogy valami gond lehet, majd filmszakadás és csönd.

Üres, fekete tér, mérhetetlen nyugalom; amilyet eddig még alvás közben sem éreztem. Lassan eszmélve még azt hittem, hogy otthon alszom, és már megint elkések a munkából, ha nem ébresztem fel magam erőszakkal. Lassan kinyitottam a szemem, és meglepődésemre nem otthon az ágyamban feküdtem, hanem egy mély árokban, bokrok között, a szabad ég alatt.

Hátborzongató volt a felismerés, hogy amiről azt hittem, hogy álom, az voltaképpen a valóság. Életemben először történt, ez így fordítva. (Kivel ne fordult volna már elő, hogy felriad éjjel a rémálmából és az első pillanatban még azt sem tudja, hol van éppen, majd megkönnyebbül, hogy csak álmodott.)

Valaki rángatja a sisakom csatját, közben egy női hang kiabál az árok tetejéről „Vigyázz, ne mozgasd, mert gerincsérült lehet”. Valóban megsérülhettem, futott végig az agyamon, bár kicsit lassan fonódtak a gondolatok a fejemben… Megmozgattam óvatosan a gerincemet (mint felvilágosítottak az ápolók a kórházban, ez kimondottan helytelen volt) – ez rendben, gondoltam, viszont furcsa mód nehezen kapok levegőt. Biztos a sisak az oka – gondoltam. Megszólalni nem nagyon tudtam, de elkezdtem rázni a fejemet, mutatva, hogy nem sérült a gerincem, csak szedje már le valaki a bukósisakot a fejemről.

Ahogy lekerült egy „nagy” levegővétellel nyugtáztam magamban, hogy itt is minden rendben van. Jöhet a további létszám ellenőrzés: jobb láb – megvan épségben, még a farmer sem sérült rajta; jobb kéz szintén ép, kabátom se kopott meg. A hátam mögé szorult bal karom felől sugárzó tompa zsibbadás nem sok jót sejtetett, ezért a bal oldalamnál térdelő segítőmet megkértem, hogy legyen kedves, húzza ki a hátam mögül. A kezem, úgy gördült a földre, mint egy rongybaba keze.

Sebaj, gondoltam, még mindig hozzám tartozik, tehát nagy gond nem lehet. A bal lábamnál is térdelt egy másik segítő, mikor oda fordítottam a tekintetemet, a térdemre nézve egy szétnyílt, teljesen összeroncsolódott, combig felhasított látvány fogadott. Az adrenalinnak, vagy az emberi agy és idegrendszer önvédelmi mechanizmusának hála fájdalmat nem éreztem, de a szemem által az agyamnak továbbított kép, üvöltésre sarkallt.  Tehát ordítani kezdtem, majd az engem elütő autóst szidtam.

Annyira még észnél voltam, hogy fel tudtam mérni, ha nagyon behergelem magam, akkor sokkot kapok és elájulok, ami jelen helyzetemben cseppet se hiányozna, így igyekeztem magam lenyugtatni. Ekkor ereszkedett felém egy mentős. Gyorsan átfutott az agyamon mit is kell mindenképpen elmondanom neki. Pontosan mindenre nem emlékszem mit soroltam, de egyre igen. „Két telefon van nálam, mindkettőt hozzák utánam.”

Nem sokkal később meghallottam egy közeledő helikopter hangját. Meglepődtem ezen, mert helikopter tudomásom szerint csak nagyon súlyos sérülthöz érkezik, én pedig magamnál vagyok és viszonylag egyben is, így rögtön érdeklődtem, hogy sérült-e még valaki a balesetben. Eközben a mentős már vágta is le a jobb karomról a kabátot és mire felfoghattam volna a válaszát, már kaptam is egy injekciót, amitől egy pillanat alatt ismét filmszakadás következett.

Intenzív osztályos ébredés

Az intenzív osztályon tértem magamhoz, addigra túl voltam egy hét órás műtéten, és félnapnyi lélegeztető gépes altatáson.  Emlékszem az első kérdésemre: „Hol a vasam?”. Édesanyám örült, hogy ezek szerint a fejem nem sérült, annak viszont már kevésbé, hogy belátóbb sem lettem motorozás ügyben. Nagyon örültem, hogy viszont láthatom a szeretteimet.

A következő mozdulatommal a lepedőt felemelve, félve néztem meg, hogy még mindig teljes-e a létszám a testrészeimet illetően, majd nem sokkal később az orvos gondterhelten jött be a szobába és belekezdett a helyzetem ismertetésébe. Nem éppen rövidre sikerült felsorolás következett; 3 részbe törött felkar, szilánkosra törött könyök, mindkettő nyílt töréssel, 2 részbe törött singcsont, be van csövezve a tüdőm, mert leszakadt a bal oldali lebeny a mellhártyáról, zúzódott máj és lép, szilánkosra törött térd. A sebeimbe került temérdek idegen anyag általi szennyeződés miatt szerveztem fertőzéssel küzd, amin igyekeznek antibiotikummal és vérkészítményekkel segíteni. Azonban, ha nem sikerül megállítani a gyulladásos folyamatokat, akkor veszélyben a bal lábam, sőt, akár az életem is.

A fentieket összegezve világossá vált, hogy nem túl rózsás a helyzetem. Ezúton is megköszönném az orvosok őszinteségét! Igaz, hogy hosszan sorolta a doki a bajokat, tele voltam csövekkel, gépek sípoltak körülöttem, és egy percre se hagytak magamra, de legalább tisztában lehettem a valósággal.

Az első nap romlott az állapotom, vizit alkalmával gondterhelten állt az osztályos orvos az ágyam előtt. A fertőzés terjedése miatt, ha egy napon belül nem változik a helyzetem, akkor visszatolnak a műtőbe. Lecserélték az antibiotikumomat, az egész családom és szeretteim is szorítottak értem, én pedig egy éjszakán át biztattam a szerveztem, hogy össze kell szednie magát, – szükségem van a lábamra! Reggelre megállt a romlás és némi javulást mutatkozott. A doki már vidámabban állt meg az ágyam végénél. Köszönöm az orvosoknak, hogy hittek, bíztak, mertek!

Szépen apránként kikerültek belőlem a kisebb, nagyobb csövek, eltávolították a különböző életfunkció megfigyelők érzékelőit. A mellkasi csövezés eltávolítása elég maradandó élményt hagyott bennem, felültettek félig ülő testhelyzetbe miután kaptam némi morfiumot, majd nekikészülődött a doktornő a műveletnek. Elég ijesztő volt, mikor betámasztotta magát a székhez és megragadta az ujjnyi vastag csövet az oldalamnál. „Háromig számolok, háromra nagy levegő és kirántom a csövet”. Remek, gondoltam. 1 2 3, és elindult a cső kifelé, kb. 40 centinyi. A fájdalomtól megszólalni sem tudtam, pedig gondoltam néhány dolgot, amit lehet még jobb is, hogy nem tudtam kimondani. E helyett kínomban a végén vigyorgásban törtem ki: „Tudja doktornő mire volt elég ez a morfium? – Hogy ezt a pokolian fájdalmas helyzetet ilyen humorosan tudjam felfogni” és vigyorogtam tovább, mint a tejbe tök, persze ugyanúgy fájt az oldalam.

Osztályon

3 nap küzdelem után végre kikerültem az intenzívről, eztán 5 hét osztályos élet következett pár emelettel lejjebb az ortopédiai traumatológián. Megtanultam, hogyan kell profin ágytálat használni és be kellett, hogy lássam, jóformán mindenhez segítséget kell kérnem, ami a jobb kezem hatótávolságán kívül van.  Kétségbeejtő az effajta tehetetlenség, nem tudsz kimenni, elintézni a „dolgaidat”, nem tudsz lefürdeni, felállni, felülni, de még hasra feküdni sem egyedül. Sokszor elkeseredtem ez idő alatt, de mindig erőt öntött belém a Párom, Családom, Barátaim. 2009. augusztus 20-án egyik kedves ápolónőm megajándékozott, helyzetemet tekintve a legemlékezetesebb ajándékkal. Párommal együtt a sebes részeket vízálló fóliába csomagolták és kivarázsoltak a szobámban lévő fürdőbe a zuhany alá, majd 1 hónappal a baleset után folyó víz érte a testem és hajat mostunk. A meghatottságtól és a kellemes érzéstől elsírtam magam. Az átlagembernek ez a napi rutin része, nekem is az volt, egészen eddig a napig. Leírhatatlan az effajta élmény.

A rehabilitáció már az osztályon elkezdődött. Térdmozgató gép, napi többszöri gyógytorna, kötözések. A térdmozgató gépet 10° hajlítással kezdtük, a bal lábamat segítség nélkül megmozdítani sem bírtam, a bal kezemet még nem mozgathattuk a csontosodás miatt, se felállni, se felülni nem tudtam önállóan.  A sok fájdalomcsillapító, a gyógytornászok jótékony hajthatatlansága és a küzdő szellemem meghozta végül az eredményt. Mire kikerültem a kórházból a térdhajlító gép 40° hajlítással ment, a bal kezemet is már jobban tudtam mozgatni (de még egy bögre kifogott rajta), a bal lábamat már a védő sínnel meg bírtam emelni, 5-10 lépést meg tudtam tenni hónaljmankóval és kb. 5 percet tudtam ácsorogni.

Ezúton is megköszönöm az árokban helytálló segítőim lélekjelenlétét, a kiérkező mentősök és tűzoltók remek munkáját, akik nagy szerepet vállaltak az életben-maradásomban. Itt köszönném meg a Baleseti kórház intenzív osztályos és 5. emeleti osztályos orvosainak, ápolónőinek, gyógytornászainak elhivatottságát, szakértelmét, emberségességét, figyelmét és türelmét. Munkájukért mindvégig hálás leszek, leírhatatlan mennyire sokat számított, hogy szakmájukat teljes elhivatottsággal, szívvel-lélekkel végzik. Köszönöm!

 

Ha kíváncsi vagy a folytatásra, akkor itt megtalálod.