Otthon, de csak egy ideig

33 nappal a balesetem után ugyan, de végre hazaértem, igaz egyelőre Édesanyám nappalijába, mert az én lakásomban a lépcsőt még nem tudtam volna megmászni, de már végre félig otthon voltam. Bár jó sorom volt a kórházban, de otthon azért mégiscsak jobb; közel vannak a szeretteim, a macskám, kertet látok, és kényelmes az ágyam is.

Hosszú, küzdelmes felépülés vette ezután kezdetét, a következő műtétig, 2010. februárjáig. Lassan teltek a napok, mindent nehézkesen végeztem. Felállni egyedül a szédelgéseim miatt nem mertem, de azt már kitaláltam miként kúszok ki a mellékhelyiségbe. Az étkezések is hosszan tartottak, mert a villával nem értem el a számat a bal kezemmel, kényszerből megtanultam kétkezes módon enni. Az első fürdésem is emlékezetes marad. Unokabátyám és a Párom gólya viszi a fiát módszerrel vittek fel az emeleti fürdőbe. A kádnál egy fém vázra szerelt régi várótermi műanyag szék segített fürdeni. Fürdés közben lemostam magamról a kórház szagot, kötszerek szagát és tetemes mennyiségű elhalt bőrréteget. Mennyei volt, ki sem akartam szállni abból a székből.

Másnap reggel megérkezett a térdmozgató gép, beállítottuk és napi kétszer járattam benne a lábam. Délután az OEP által kiírt gyógytornász is megérkezett, elkezdtük a gyógytornát. Még csak részterheléssel tornázhattunk, erőtlen és gyenge voltam, emiatt úgy éreztem nagyon lassan haladunk a 14 alkalom során. Elkezdtem más lehetőségek után nézni.

Ekkor került képbe az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI). Egy beutaló, egy vizsgálat és már bent is találtam magam ismét egy kórházban. Igaz ez már úgy nézett ki, mint az amerikai filmekben. Műanyag keretes ágyak, elválasztó függönyök az ágyak között, kilátás a Budakeszi erdőkre, kórtermenként saját fürdő és WC. Délelőtt, délután gyógytorna, vízi torna, fizioterápiás kezelések, mágnes terápia; minden, ami a felépülésem szolgálja.

Teltek a hetek, hónapok. A kezem szépen fejlődött, és a hónalj mankót is leváltotta a könyökmankó, majd a bot. Fantasztikus az érzés, amikor hónapok után újra súlyt érzek a talpamra nehezedni, újra járok. A gyógytorna során viszont problémák adódtak. A térdemet nem csak természetes nyújtás hajlításba mozdult el, hanem oldalra is bicsaklott, és a könyököm nyújtása is megakadt, mintha egy csavar az útjában lenne.

Többszöri röntgen és vizsgálat eredménye is jelentős fejtörést okozott az orvosoknak és a gyógytornászoknak. A könyökömnél úgy tűnt a felvételeken, hogy nem akadályozza semmi a mozgását, mégis megakadt. A térdemnél úgy látszott, hogy a combcsontom ízületi fejénél levált, majd visszacsavarozott csontdarab fokozatosan elhalt, emiatt fokozatosan felszívódott. Az orvosok arcát látva éreztem, hogy pechemre sikerült egyedire törnöm magam.

Nem előnyös az a helyzet, amikor kihívást jelentesz az orvosoknak. A térdemből fel fog szívódni az odacsavarozott csont, a könyökömnél pedig valami megakasztja a mozgást. Elsődlegesen megoldandó problémát a térdem jelentette. Egy nem teljesen kinyújtott könyökkel még normálisan tudok élni, viszont egy sánta lábbal már kevésbé.

Több orvosi konzultáció, és egy bécsi kórházi konzultációs út után három különböző forgatókönyv között választhattam. Fizikoterápia és botos közlekedés, majd pár év múlva protézis, vagy maradok így és teljesen lesántulok, vagy megpróbálkozunk a csontbeültetéssel, ami egy magyar Professzor új eljárása, amihez kiváló alany lennék. Kis idő alatt eldőlt a kérdés, nincs más lehetőségem, mint kockáztatni. Protézist nem akarok, se lesántulni, ha mód van rá, akkor inkább ragaszkodnék a természetes anyagú porc és csontszövethez, ha már lehetséges ennek a megoldására.

A térdem nem hajlik 60-70 foknál jobban, így bármi is történik, ettől csak jobb lehet. 2010. februárban kivették a könyökömből és a térdemből a csavarokat, majd felszabadították a letapadt szöveteket.

Túl voltam a második műtéten is, itt már azért jobban viseltem az ébredést és az első napokat, már a mosdóba is kibicegtem. Felültem az ágyamon – kissé szédültem -, de azért közel sem olyan vészesen, a mosdó felé akartam venni az irányt. Lelógattam a lábam az ágyon, és elakadt a szavam. A bal lábam akár a jobb, szabályosan lehajlott derékszögben, ahogy annak normálisan működnie kell. Hét hónapja nem láttam így a térdem. Örömömtől és a meglepetésemtől elsírtam magam, mintha egy csodát éltem volna át.

Ismét egy műtét utáni felépülés, pihentetés, térdmozgatás, gyógytorna és OORI rehabilitáció következett, majd 2010. április végére végre kaptam időpontot a Professzor úrhoz egy kivizsgálásra és a részletek meghallgatására. 7 hónap alatt kétszer műtöttek és nem is gondoltam még ekkor, hogy a konzultáció után mennyi kínkeserves munka vár még rám.

Na de lássuk mi jött ez után, folytatás ide kattintva.